Nézegettem az imént Hitler beszédeket, és elég érdekes volt. Borzalmas volt ez a szétszabdaltság, ez a nemzetekre bontódás, ez a határ, nem csak a földön, hanem az emberek közt is. Miért definiáljuk magunkat nemzetbélinek? És miért ennyire lényeges ez? Persze a biológia és a pszicohlógia is könnyen választ tud rájuk adni. Nem is akarom most ezért koptatni a billentyűzetet, de mégis feljönnek bennem ezek a kérdések.

Remek szónok volt. Remekül tudott manipulálni, az érzelmekre hatni, az emberek gyenge pontjára: Az érdekükre. Hogy a "német népet" erősítse. De nem is ez volt a legérdekesebb, hanem az, hogy 1 jó minőségű filmen "emberi érzelmeket" láttam rajta. Félelmet. Aggodalmat. Aztán később dühös lett, mikor belelovallta magát a beszédbe. A történelem így jóval részletesebb, jóval pontosabb. Könnyebb megérteni, hogy a németek miért támogatták. Nehezebb utálni, könnyebb sajnálni. Könnyebb borzadni. Könnyebb borzadni, amikor meglátod a (nagyon teoretikusokon kívül) a legemberellenesebb ideológiában az "embert".

De mérget venni nem szabad arra, hogy amit mondott az őszinte volt. Mussolini volt az ő egyik példaképe, aki szintén fasizmust épített. Én olvastam Mussolinitől, és rengeteget írt arról, hogy hogy kell becsapni, manipulálni, irányítani az embereket eszközként.

A kereszténység kiaknázása hihetetlen nagy eszköz tud lenni. Ezt lehet látni Orbánnál (aki régebben egyáltalán nem nyomta a kereszténységet ennyire) és Trumpnál is. Nemcsakhogy 1 hatalmas tömeget lehet szerezni pusztán a keresztényi identitás végett, de ezt a tömeget - a nagyon hiányos ismeretelméleti elvek révén - sokkal könnyebb manipulálni egyébként is. 1 csomó olyan dologban kiállhat a kormány a szavazói mellett, amik nem veszélyeztetik a hatalmát; Pl. a melegeket nem segítenie kell, ami nyitottabbá tenné az embereket, és esetleg logikusabban gondolkodóvá, hanem hátráltatni őket. És egy csomó egyéb hülyeségre hajlamosak még, pl. nemzetieskedésre. 1 diktatúra egyik legfélelmetesebb tényezője az internacionalizmus. A birka tömeget el kell határolni a többi embertől, hogy birka maradhasson, a kerítés megfelelője pedig a nacionalizmus, a nemzetben gondolkodás.

Most olvastam, hogy a "gravitáció csak egy elmélet". Kicsit becsapós, mert külön kell venni a fogalmakat: van a gravitációs erő, és ennek a mechanizmusát leíró elmélet. A gravitációs erő tény, a leíró elmélet nem. Annyira nem, hogy többféle elmélet is van, sőt, a relativitás elméleti szinten már túlhaladott a fizikus konsznenzus szerint (de gyakorlati használatra kiváló, plusz a másik fő elmélet lényege, a gravitációt közvetítő részecske, a graviton, még nem volt közvetlenül megfigyelve).

Az altruizmushoz (önzetlenség) igazából célszerűbb "biológiaibb" (bázzeg, ez hogy fest : )) módon hozzáállni, de ha már a biológiának úgy is baja van a nem rokonalapú csoportos altruizmussal, akkor bevetem a filozófiát. Max valami érdekes lesz, ami nem a leghasznosabb. : )

Szóval az értelmes etikát a társadalmi érdekre alapozzuk, de azért, mert közvetetten érdekünk van benne. Az emberek olykor mégis önfeláldozóak. Miért? Hogy lehet ebben értelmet találni?  Van erre 1 kicsit kifacsart, absztraktabb elméletem: mindenki kerülhet olyan helyzetbe, ahol, ha feláldozza magát, rengeteg embert megmenthet, és hiába az adott ember áldozza fel magát, elvileg lehetne ő a megmentett fél. De nem lehet a megmentett fél, hogy ha az emberekben nincs önfeláldozási hajlam. Tehát ha mindenki megígéri, hogy feláldozza magát az emberiségért, ha úgy adódik, akkor ez mindenkinek az érdeke; Igaz, az adott helyzetben már nem az érdeke az önfeláldozónak, hogy ha csak az adott helyzetet nézzük, ellenben, ha ott mégsem áldozza fel magát, akkor más ugyanúgy viselkedhetne így, mikor ő lenne a megmentett fél.

http://24.hu/kultura/2017/06/23/fluor-nem-momentumos-molinok-elott-fogunk-fellepni/

"A Momentum követi a Fidesz tusványosi receptjét, és a nyári forróságban összehozza a politikát és a szórakozást. A párt saját popfesztivált gründol magának július végére. A zenei felhozatal elég erősre sikerült, ám a fellépők szerint mindez nem jelent semmiféle kiállást a párt mellett. "

A vicces az, hogy de, kiállás. Ez egy afféle feltételes reflex kiépülési folyamat, amit csinál a momentum, mint amit csinált pavlov is: Ha meglátják az emberek a momentumot, összepárosítják a szórakozással, és elkezdenek "nyáladzani". Hát elég állatiasnak tűnik.

Ott bukik meg ez, hogy annak, hogy 1 civilizáció képes 1 ilyen bonyolultságú szimulációt alkotni, csak bizonyos esélye van, ezt az esélyt viszont nem tudjuk, fingunk sincs az egészről. Ezáltal kompenzálódni tud az, hogy 1 univerzum végtelen számban képes szimulációkat gyártani, hiszen az "elvi valóságok" is végtelen számban vannak, és nem szükségszerű az ilyen szimuláció léte. Pl. mi sem vagyunk most rá képesek, talán sosem leszünk.

https://www.youtube.com/watch?v=HFHGkihWmtU&t=

Most 1 filmművészeti darabról lesz szó. Kicsit meglepő, mert a filmeket szinte csak lazulásra használom, és nem szoktam komolyabb darabot nézni, de most kivételt tettem, és eléggé megérte.

A film egy nagyon érdekes kapcsolatot mutatott be. Először is adott 1 barátságtalan, magányos ember, aki eléggé boldogtalannak néz ki, viszont rendszeresen ad pénzt 1 hajléktalannak. Valószínű hogy ezzel próbál kompenzálni, afféle szociális kapcsolatot szerezni, ezzel próbálja talán jobb embernek érezni magát, tehát: Mintha jobban az emberi társadalom "emberibb" részében lenne, miközben máskülönben rideg életet él. Aztán a hajléktalan, aki a pénzért cserébe dolgozik, kéretlenül. nyilván az emberi méltóságát keresi. Azt, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak, hogy: Viszozza azt, amit kap. Tehát azt akarja elérni, ami az üzletembernek van. A kifejezett tilalom ellenére is dolgozik, ami kicsit meglepő, kicsit őrült dolog, de maga a helyzete is őrült. Annyira nagyon tenni akar, hogy nem bír magával. Az üzletember ki akarta hívni a biztonsági őröket, de amikor meglátta, hogy a hajléktalannak rossz az egyik lába, akkor mégsem tette meg. megsajnálta. Sőt, meglátta azt, hogy a hajléktalan miféle erőfeszítéseket tesz érte. hogy az üzletember kapjon valamit a "kedvességért" cserébe. A kocsi besározása is érdekes volt. mintha értlemet akart volna adni a hajléktalan munkájának. Aztán volt a nagycímletes dolog, akkor gyáva és hülye módon elslisszolt. nem merte a hajléktalant elutasítani, de a pénzt sem akarta odaadni. Aztán elütötte, ugye... és otthagyta. Az emberségesség alja volt. Nézegette a távcsővel a titkárnőjét és a barátját, majd aztán kereste fel a hajléktalant. Emberi érzelmeket látott. Ez tovább erősíti a magány hipotézist. Majd a hajléktalan elutasította a pénzt. De nem azonnal lépett le, ahogy meglátta a fickót, hanem akkor, amikor elővette a pénzt. Ez valószínűsíti, hogy mást viszont elfogadott volna. Ami emberi méltóságot adott volna neki, amiből rengeteget vesztett azálta, hogy hajléktalan lett, és még rengeteget azzal, hogy az üzletember otthagyta. A "normális" emberek nem kapnak csak úgy pénzt, de másféle kedvességet igen, amivel kifejeződik, hogy ők értékesek. és ők magasabb társadalmi, szociális státuszúak, tehát van 1 ilyen összefüggés. Mivel az üzeltember akkora pöcsfej volt, ezért sokkal "tartozott" a hajléktalannak. a pénzzel viszont "hajléktalanként" kezelte, tehát nagyon alacsony stászúként: De akkora hibát követett el, hogy sokkal többet kellett volna neki adnia. Nem pénzmennyiségileg, hanem másként, minőségileg mást. Lehet, hogy kevesebb lenne így is, mint 1 "normál" ember esetén, de sokkal több, mint ahogy áltlaában a hajléktalanokkal bánnak.A pénz is a bocsánatkérés kifejezése, tehát bocsánatot azt kért. de nem eléggé. Ez egyúttal kifejezi az üzletember szociális esetlenségét, tudatlanságát és relatív felszínességét. Ezért is olyan az élete, amilyen.

Az a hajléktalan az értelmetlen munkájával pedig talán többet adott az üzletembernek, mint bárki más.

Magamat (legalábbis, mint "elmét"), a gondolataimat közvetlenül felfogom, másokat csak közvetetten, redukált modelleket alkotok róluk. Tehát mások létezése 1 ilyen egyszerűsített formában van csak számomra. A sajátomé viszont erőteljes(ebb) alakban. Van valami szomorú abban, hogy amikor ezen gondolkodom, akkor mások kevésbé tűnnek embernek. Létezőnek. És a vicces, hogy mások ezen a gondolatmeneten, érzelmen pont ugyanígy keresztülmehetnek a saját szemszögükből, pl. már kapásból e szöveg olvasásakor.

Filozófiával kapcsolatosat akartam írni, de most annyira mégse az lesz.

http://mek.oszk.hu/00700/00753/html/vers1301.htm

Csak a számadást, az elsőt nézzétek (de több részből áll)!

A mesterkélt stílus számomra elég irritáló tud lenni, de igazából elég gyakori, leginkább az irodalomban. Az okoz mesterkélt stílust, hogy ha az egész erőltetett, "túl" tudatos, túlzottan figyelve van az irodalmi szempontokra, és legfőképpen, ha rivalizálás van mögötte. Az az irodalmi szöveg jellemzően a nagyon jó, amely úgy lesz kurva irodalmi, hogy közben az írója nem is igazán figyel arra, hogy irodalmi legyen, nem erőlteti, csak hagyja, hogy minél inkább a természetes stílusa előjöjjön, és nem arra gondol, hogy most neki nagyon jót kell írnia, mert milyen ciki lesz különben a haverok előtt vagy ilyesmi.

Érdekes, mert én annyira nem szeretem Kosztolányi költészetének elejét, mert nem érzem elég tartalmasnak, inkább azt érzem, hogy Kosztolányi inkább csak sikeres akar lenni, miközben valami szépet is alkot, és megpróbál erőltetetten tartalmasnak tűnni, de annyira nem jön be. Miután kialakítottam ezt a véleményt, olvastam Ady kritikáját Koszotlányiról, amelyben azt írja Ady, hogy Kosztolányi rendkívül tehetséges, bármikor tud nagyon szépet alkotni, de hiányzik belőle valamiféle mélység, ami kihúzza őt még a tehetségesek jórészéből is. "Perzsa mágusnak" nevezte, aki bármikor elő tud varázsolni valami szépet. Aztán Kosztolányi persze megsértődött ezen. Majd később Kosztolányi írt 1 Ady kritikát. Érdekes módon Koszotlányi a kritikában próbált precíz lenni, tárgyilagos, próbált érvelni, példákat felhozni stb., és azt gondolom, hogy 1 kritikának ilyennek kell lennie, míg Ady kurvára 1 irodalmi művet alkotott, mint ahogy általában, ha cikkezett (újságíró volt, ugye). És nem tartom annyira jó ötletnek irodalommal irodalomkritikát írni, de mégis inkább Ady véleményét érzem közelebb magamhoz. Kosztolányi ellen jól lehet érvelni. Persze igaz, Koszotlányi azáltal, hogy próbált érvelni, jobban kitette magát a kritikának. Ady meg nem érvelt. Csak véleményezett. Egyébként Babits is hasonló véleményen volt, el is hidegült Kosztolányitól, akivel gyerekkori barátok voltak.

Na mindegy, de Kosztolányi kései költészete, amikor már középkorú volt, valami hihetetlenül kolosszálisan király. Ott már tényleg őszinte volt, ott már tényleg tartalmas volt, ott már tényleg "őszinte szenvedély" vezérelte. Ott már nem sikeres akart lenni, hanem ki akarta írni magából azt, ami benne van. És ez meg az élettapasztalata rendkívül megváltoztatta a művészi minőségét és az én véleményemet is őróla. És csodás lett.